Swarovski ékszerek a kirakatban

Aki egy nagyvárosban nőtt fel, vagy legalább is a mindennapjait ott éli fiatal kora óta, annak nagyon furcsa tud lenni az a jelenség, amikor látogatóba jön hozzá egy vidéken élő ismerőse, és mindenre olyan szokatlanul és csodálattal reagál, hogy néha már kellemetlenül érzi magát mellette az ember. Pedig ezzel nincsen baj, sőt valahol még szépnek is tartható, hogy ennyire különbözünk, ugyanis ami ennek az embernek gyönyörű, az számunkra hétköznapi, és ezt ugyanígy elmondhatjuk fordítva is. Volt egy lány, akit még általános iskolai táborozás során ismertem meg, és nagy barátnők lettünk. Ö Gyuláról származik, én pedig egy aprócska faluban nőttem fel, de közvetlenül Budapest agglomerációjában. Már gyerekkoromban is viszonylag rendszeresen megfordultam Budapesten, de 14 éves koromtól napi szinten, sőt mondhatni életvitelszerűen éltem Budapesten.

Ezzel a lánnyal olyan jó barátnők lettünk, hogy 16 éves korunkban egy-egy hetet eltöltöttünk egymásnál, és bemutattuk egymásnak, hogy hogyan is zajlik felénk az élet. Először én mentem hozzá, Gyulára. Izgatott voltam, mert utoljára még alsó tagozatos koromban nyaraltam arrafelé a szüleimmel, de azért némi halvány emlékképem megmaradt a városról. Vagy rengeteg dolgot újítottak fel, vagy csak az emlékeim voltak annyira ködösek, de tinédzserként sokkal jobban tetszett, mint a gyerekkori képeken. A barátnőm nagyon ügyesen megszervezte, hogy minden nap valami újat ismerhessek meg, szinte körbevitt minden környező nevezetességen, azon túl, hogy a várost olyannyira megismertem, mint a tenyeremet.

Én viszont a szokásos saját magamat nem meghazudtolható módon a káoszba fogadtam a barátnőmet. Mivel a kis falum annyira apró, hogy egy pár óra alatt meg lehet ismerni, ezért az időnk nagy részét Budapesten töltöttük. Elvittem néhány koncertre, az állatkertbe, moziba és elkerülhetetlen módon sajnos plázázni is. Soha nem szerettem a plázákat, de a barátnőm igazi csajszi volt már akkor is, és számomra legmeglepőbb módon a plázákban töltött időt élvezte a legjobban. A legtöbb dologra hatalmas rácsodálkozással tekintett, de ami igazán megviselt, az az volt, amikor egy ékszerbolt kirakata előtt leblokkolt és órákat kellett nézni a számomra leginkább ugyanolyanként aposztrofált ékszereket. Nem volt ez másképp egy Swarovski ékszer kirakata előtt sem. Tudtam, hogy imádja a swarovskit, de hogy 3 órát képes lenne egy üzletben ácsorogva ilyesmiket nézve eltölteni, azt a legmerészebb álmomban sem gondoltam volna. Szerintem egészen eddigi életemben, és még az ezután következő éveimet is beleszámítva sem volt/lesz rajtam soha annyi swarovski ékszer, mint abban a három órában. Azzal a kedvességgel álcázta pofátlan érdektelenségét, mellyel jobban hangsúlyozni sem tudta volna, hogy nem érdekli, én mennyire nem érzem magam jól, vagy csak mennyire unatkozom, hogy az összes olyan ékszert, ami neki megtetszett, azt vele próbáltatta fel. Nem mondom, hogy nem volt olyan, ami még akár el is nyerte volna a tetszésemet, de ez akkor még olyannyira távoli volt az általam képviselt stílustól, hogy szabályosan rosszul éreztem magam a sok csillogó kristályoska között. Az eladó próbált felvidítani, szerintem már valami komoly tragédiát sejthetett a háttérben, pedig egyszerűen csak képes lettem volna bármit megtenni azért, hogy soha többet ne kelljen neonfényben pörögve swarovski ékszereket próbálgatni.

Nagy nehezen, mikor már sikerült elhívnom a kirakat elől, végre megnyugodhattam, és már szinte Zs tervvel rukkoltam elő. Megbeszéltem vele, hogy ha most bármi sokkal izgalmasabbat csinálunk, mint az elmúlt 3 órában, akkor örökre nagyon hálás leszek neki, és jövök neki egyel. Majdnem sikerült is, egészen addig, amíg át nem értünk a következő plázába, ahol szinte forgatókönyv szerűen ismétlődtek a dolgok. Ami érdekes, hogy miután hazament, nem is erőltettük, hogy legyen még találkozás. azt hiszem ezt az ügyet is sikeresen abszolváltam.