A tökéletes család

Mikor megismerkedtünk Sanyival, a középiskolai évek alatt, a szüleim mindig mondták, ne éljem bele magamat nagyon, mert majd 200 kilométer fog minket elválasztani, és nehéz lesz a választás. Persze édesapám semmiképpen nem akarta, hogy elköltözzek olyan mesze, egyetlen lányaként. Én pedig mindig mondtam neki, “ráérünk ezzel akkor foglalkozni, ha aktuális lesz.”

Hát a főiskola végének közeledtével, a vizsga hajrában azért én is kezdtem érezni, hogy egyre inkább sürget az idő bennünket, és választás elé fog kényszeríteni.

A kétségbeesés határán

Már több alkalommal is kezdtem felhozakodni a témával, de mindig olyan volt, mintha süket fülekre találnék, mert soha nem jutottunk egyről a kettőre.

Már kezdtem teljesen kétségbeesni, mikor Sanyi megnyugtatott, hogy ne aggódjak már annyit, mert az édesapja ismer valakit, akin keresztül kapott egy jó lehetőséget, a mellettünk lévő városban- mellesleg negyed óra kocsival- és így ő fog költözni. A kérdés csak az, hogy hová?

Az összeköltözés

Mindegyikőnk sikeres vizsgát tett, már csak apróbb formalitások, és a hazaköltözés volt hátra. Sokat beszélgettünk, és miután három éve voltunk együtt, úgy döntöttünk, hogy közösen odaállunk a szüleim elé, és megmondjuk nekik, úgy határoztunk, hogy összeköltözünk. A bátyáim örültek neki, végre lesz még egy férfi a csapatban, hiszen szerették Sanyit, mindig mondták „egy hullámhosszon vannak”. Annyira nem értettem mit is jelent ez az ő nyelvükön, de rájuk hagytam.

Sok holmit nem akart otthonról hozni, így befért minden az autóba, igaz jól megtömtük szegényt. Persze nem is kellett a fél házat elhoznia, ha kell valami, akkor bármikor elmehet érte.

Az első közös lakás

Pici lakást béreltünk, a parktól nem messze. Jó volt, mikor jó idő volt, mindig lementünk sétálni, vagy csak egy pokróccal, és egy könyvel, a fűben heverészni, mint megannyi másik pár.

Egy szobás volt a lakás, helyes kis konyhával, egy egészen pici erkéllyel, számomra tökéletes volt. Amúgy sem gondoltam, hogy nagy lakásra lenne szükségünk, hiszen ketten vagyunk, bővel elég lesz ez is.

Időközben nekem is lett munkám, és mind ketten dolgoztunk, éltük a mindennapokat.

A család tervezgetése

Miután már öt éve együtt voltunk, azért időként szóba került ez a téma is, de én úgy gondoltam, hogy ráérünk még ezzel, hiszen nem sürget minket semmi. A sors persze másként gondolta.

Egyik hétvégén, pont Sanyi szüleinél voltunk látogatóban, mikor a finom ebéd után, valahogy felfordult a gyomrom. Nem igazán értettem, hogy mitől, de gondoltam, csak a fáradtság, és az elmúlt időszak hajtása, a munka, csak egy kis pihenés kell.

Hazaérve, ágyba zuhantam, és fel se akartam kelni másnap reggel, mikor csörgött az ébresztő óra. Borzasztó volt hallani a „kiabálását” mintha azt zengte volna, Kelj fel, kelj fel!

Összeszedtem magam, és próbáltam életet lehelni magamba, közben páromat is keltegetve, hogy hétfő van, menni kell.

Semmi nem volt jó

Elég morcos hangulatban telt a reggel, persze, én a fáradtságnak tudtam be. Mindent leejtettem, a táskámat a lépcsőn kiborítottam, és még sorolhatnám. A munkahelyemre érve, már kezdtem összeszedni magam, mikor közölték, hogy ki kell mennünk valamiért a gyárba, valamit ellenőrizni, na ezt a hátam közepére sem kívántam.

A nap fele eltelt már, mire visszaértünk, túléltem a dolgot. Gondoltam, ránk fér egy kávé a kollégámmal Ramival, így az étkező felé vettük az irányt. Egészen idáig, minden rendben ment, míg le nem főtt a kávé. Számomra olyan „büdös” volt, émelyítő, hogy nem is bírtam bent maradni, az étkezőben, nem hogy kávézni.

Pihennem kell

Sikerült kicsit hamarabb hazamennem, bebújtam az ágyba, és aludtam. Miután ez sem segített túl sokat, és ramaty állapotban éreztem magam, még akkor is, mikor Sanyi hazaért, így úgy döntöttem, holnap nem megyek be dolgozni, beteget jelentek.

Addig addig nyüstölt, míg végül egyszerűbb volt megadni magam, beleegyeztem, hogy elmegyek orvoshoz.

Szokásos várakozás, ezért is nem akartam elmenni. Persze, a doktornő alapos akart lenni, így még laborba is elküldött. Na ezért már még inkább pipa voltam, minek ez a cécó, és kedvem sem volt hozzá, de ha már kellett, elmentem.

Másnap az eredményre vártam. Ismét várakozás, itt is mindig annyian vannak. Vagy fél órás sorban állás után, alig vártam, hogy végezzek, és leüljek, nem is figyeltem fel rá, mikor a papírjaimat megkapva, a nővérke gratulált, csak felkaptam a papírokat, és már ott sem voltam.

Persze ezekkel ismét vissza az orvoshoz, mert látni szeretné. Nem úszom meg!

A tények

Alig vártam, hogy az én nevemet mondják, és végre vége legyen ennek a mindenhol való várakozásnak, rohangálásnak egyik helyről a másikra.

Mikor a doktornő is gratulált, és látván, hogy furcsán nézek, enyhe nyugodtsággal közölte elem: „Babát várok.” Azt hittem rosszul hallok, ezért visszakérdeztem, hogy „tessék?” A válaszán már nem volt mit félreértenem, nem is tudtam, mint tegyek, olyan váratlanul ért a dolog, hogy azt sem tudtam örüljek-e, vagy sem?.

Aztán a gondolat, hogy fogom közölni ezt Sanyinak, otthon a szüleimnek, és az ő szülei, vajon mit szólnak majd?

Kétségek között indultam hazafelé, és közben járt az agyam, mit tegyek. Tudtam fel kell hívnom a párom, de telefonon még sem mondhatom el neki a dolgot.

Ideges voltam, mikor hazaért Sanyi a munkából, csak ültem a kanapén, és bámultam magam elé, tördeltem a kezemet, hogy mit mondjak. Ő meg pánikolt, hogy baj van, vagy jól vagyok? „Mondj már valamit” mondta!

Mivel nem voltam rutinos ezekben a dolgokban, így egyszerűen közöltem a tényt, hogy terhes vagyok! Elsápadt, leült, aztán csak hallgatott. Nem tudtam ez most jót, vagy rosszat jelent, mondtam neki mondj valamit?

Ő a saját temperamentumával közölte, hogy nagyobb lakás fog kelleni! Néztem rá furcsán, hogy most mi van? Egyértelmű volt, hogy megtartjuk a babát!

A költözés

A szüleink repestek a boldogságtól. Alig várták, hogy babázhassanak.kid-106000_1280

Az ő segítségükkel sikerült vásárolnunk egy kicsi házat, amit majd idővel, ha szükséges bővíthetünk.

A baba érkezésére minden készen volt, éppen be is költöztünk.

Fiunk Máté életre való kiskölyök, majd 4 kilóval született, izgága kis pufók volt.

Mára eltelt öt év, igazi rosszcsont. Mindent ki akar próbálni, szétszedni, megszerelni. Semmi félelemérzete nincsen, jön megy, mint egy buldózer.

A bátyáim szereztek neki valahonnan egy kis gyerek motort, jó mérges is voltam érte, minek hoznak ilyet, éppen eleget esik meg kel így is!

Persze addig nyüstölt minket, hogy ki szeretné próbálni, mondtam neki, akkor közölheti a nagybácsikkal, hogy vásároljanak neki egy biztonságos gyerek bukósisakot is a motor mellé. Nem okozott nehézséget ez sem, két nap múlva, vígan tértek haza, a vásárlásból, egy vadi új sisakkal.

Persze, a mérgem hamarosan elszállt, hiszen tudom, hogy mennyire szeretik őt, és egyetlen gyerekként a családban, mindent meg szeretnének neki adni.