Thule City

Télen úgy döntöttünk a családdal, hogy elmegyünk síelni egy pár napra, hiszen úgy is hosszú volt ez az év. Rohanás, munka, és ami ezekkel járni szokott. Sosem voltunk még télen sehol így pihenni, ezért úgy döntöttünk, ha megtehetjük miért ne. el is mentem egy barátomhoz, mert tudtam, hogy van neki egy olyan tetőre szerelhető, síbox, amibe kényelmesen be tudjuk pakolni a cuccainkat, amit vinni, szeretnénk. Persze csak négy napról van szó, de ismerve a feleségemet, azért semmit sem bíz a véletlenre. Már előre láttam magam előtt, ahogy pakolunk a kocsiba, és a szomszédok azt kérdezik, hogy miért költözünk el ilyen hirtelen. Na de a viccet félretéve, természetesen a cuccok szállítását meg kellet osztani. Ezért gondoltam a síboxra mint megoldásra. Mivel az autónk nem túl nagy, valamit kellett csinálni.  A barátom ide adta a tárolót, és segített is felszerelni. Eddig sosem mentem az autómmal, úgy hogy valami lenne a tetején. Hazafelé menet, rákanyarodtam a gyorsforgalmi útra, hogy tempósabban hazaérjek, de valami nagyon furcsát észleltem. Nem is tudtam mit kezdeni vele, az első pillanatban. Valami furcsa zaj ütötte meg a fülemet, de mentem tovább nem foglalkozva vele. De ahogy egyre gyorsabban haladtam annál erősebben hallottam a zajt. Megálltam az első lehetséges helyen és körbesétáltam az autót, hogy látok-e valami rendellenességet. Mivel az égvilágon semmit nem láttam a kerekeken, ami ezt a zajt okozhatja, így tovább mentem. Nem szűnt a zaj, sőt mintha erősödött volna. kezdtem nagyon aggódni, hogy az autónak pont most lett valami baja mikor végre rá szántuk magunkat, hogy kicsit elutazunk. Kezdtem lepörgetni a gondolataimban, hogy ezt miként közlöm velük. „Helló család van egy jó hírem meg egy rossz! A jó hír az, hogy itt a síbox, lehet csomagolni! A rossz meg az hogy nincs mivel mennünk!” Na, ez biztos hatalmas lelkesedéshez vezetne. Na, mindegy gondoltam, lesz, ami lesz, én megyek, egy szerelőt megkérek, nézzen, rá az autóra mi lehet a baj. Talán nincs nagy gond, és gyorsan meg tudja javítani.

A gyors szerviz!

Ne túl messze tudtam, hogy van egy autószerelő műhely. Bekanyarodtam és szerencsémre nem is voltak nagyon tele munkával, és szinte azonnal be is állhattam a műhelybe. A szerelő, aki egy középkorú kellemes modorú ember volt, azonnal nekiállt szemrevételezni az autómat. Először csak sétálgatott, körbe az autó körül, de egyszer valami furcsa mosollyal az arcán rám nézett, és ezt kérdezte:

Uram!

Mennyi pénzt szeretne áldozni most erre az autóra?

Én:  „Hát az az igazság, hogy csak annyit, amennyit nagyon muszáj. Tudja, mindjárt indulnánk egy pár napra síelni, de ez a zaj aggaszt, és így nem merek elindulni a kocsival.”

Szerelő:  „Már ne is haragudjon kedves uram, de gondban vagyok egy kicsit azzal, hogy mit is kérjek öntől a javításért. Mert tudja elég aránytalan a befektetett energia, és a javítási óradíj, ami a falra ki van függesztve.”

Megijedtem elég rendesen, ettől a kijelentéstől. Gondoltam magamban, hogy itt a vége a síelésünknek, és az árát az autóra költhetem most azonban. De azért valami furcsaságot éreztem ebben a dologban. Valami olyat, mint amikor meg akarják vezetni az embert. Erre az is okot adott, hogy a szerelő nem nyúlt még az autóhoz egy ujjal sem, és egy cinikus mosollyal az arcán már az anyagiakról faggatózik. Megkérdeztem tőle, hogy mennyi energiát szeretne bele fektetni a munkába? Az arca egy kicsit elkomolyodott. Azt hittem, hogy megbántottam valamivel. Aztán egy kimért lassú mozdulattal felém intett, hogy lépjek közelebb, hozzá.

Odaléptem és ő azt mondta:

„Uram! Meg mutatok önnek egy szakmai trükköt. Nem kérek a javításért semmit, de a tanításért igen. Nem fog ez önnek semmibe sem kerülni. Megegyeztünk?”

Ekkor éreztem, hogy nincs itt semmi komoly baj. AZ emberen látszott, hogy egy igazi becsületes ember. Megbíztam benne, és kezet ráztam vele az üzletre. A szerelő el kezdett ismét egy kicsit cinikusan mosolyogni, és egy határozott mozdulattal benyúlt a síbox alá. Ugyan avval a mozdulattal ki vett onnan egy papírt. Én néztem kérdően rá, és nem értettem, hogy ez most mit jelent. Nézett rám és a papírt mutatja felém.

„Ez mi?” Kérdeztem tőle.

„Bukósisakhoz kupon.” Mondta és felemelte az orrom elé.

„ez a fizetsége a javításnak. Rendben vagyunk?”

Kérdezte tőlem szerényen, de mosolyogva. Természetesen bólintottam, de nem értettem az egészet. Aztán elmondta, hogy semmi baja az autónak, csak ez a papír beszorult a sÍbox és a tető közé, és ez adhatta ezt a csúnya hangot. Nyugodtan menyek a családomért, és gyorsan induljunk útra, mert hamar elmegy ez a pár nap. Nagyon hálás voltam neki ezért, és az óta is oda hordom a kocsimat szervizezni hozzá.

A múlt héten közölte velünk a főnököm, hogy egy hónap múlva megszűnik a munkahelyünk. Nem tudom, hogy mi tévő legyek?.

A munkalehetőségek

Választhatok, hogy keresek magamnak itthon másik munkát, amit a mai helyzetben nagyon nehéz, de szóba került az is, az egyik barátom vetette fel, hogy menjek ki külföldre dolgozni.

Körbekérdeztem, az ismerőseim között, akik már dolgoztak külföldön, hogy hogyan találhatok munkát, milyen munkára van lehetőségem. Mindenki hozzátett, egy keveset, az információival.

Jani barátom, ő éveket dolgozott kint külföldön. Aztán, mikor a kislánya megszületett, és vettek egy házat, azt mondta, nem csinálja tovább, mert a család az első most a számára. Másik haverom, Karesz, csak rövid ideig volt kint, nem az ő világa, jó gyerek, de nem tudom, mi igazán, az ő világa? Ő azt gondolom, nem szeret dolgozni. Mindig valamit üzletel, így van neki annyi, amennyi szükséges.

A helyes döntés

Sokat mérlegeltem a többiek véleményét, és természetesen, a szüleimmel is megbeszéltem. Ők azt javasolták, hogy próbáljam ki, ne tántorítson el senkinek a véleménye, ha én úgy gondolom, hogy képes vagyok rá.

Végül úgy döntöttem, hogy belevágok, és keresek magamnak munkát. Azt se tudtam, hogy hogyan álljak neki. Te tudod, hogyan, hol érdemes külföldi munkát keresni? Hogy fogok olyat találni, fogalmam nem volt. Persze, az internetet böngésztem, és hívogattam a hirdetéseket össze vissza, de volt aki csak azt mondta, hogy küldjek neki ennyi, meg annyi pénzt, és akkor küld egy ajánlatot. Már majdnem hittem az egyiknek, és be is akartam fizetni, a kért összeget, mikor lebeszéltek róla, hogy még véletlenül se fizessek.

Már majdnem feladtam, mikor rátaláltam egy külföldi munkaközvetítő cégre, akik ausztriai munkalehetőséget kínálnak. Már a telefont se akartam pazarolni rájuk, így elsősorban küldtem egy mailt nekik, és vártam a válaszukat vissza.

Másnap jött a válasz a cégtől, egy tájékoztatót is küldtek, hogy hogyan működik a dolog. Személyes találkozót kérte, hogy mindent meg tudjunk részletesen, és pontosan beszélni.

Annyi papírt kellett elintézni hozzá, hogy azt hittem, soha nem lesznek készen. Kiderült, hogy nem is kell messzire mennem, mert ők vállalják sok minden lefordítását, a szükséges német nyelvre. Természetesen, mielőtt bárki azt gondolná, ezek nem ingyen készülnek, még véletlen se gondoljuk azt.

Mik szükségesek

Szakács végzettségem van, így azért könnyebb, és sok lehetőség közül választhatok. Számtalan hotel, és panzió keres szakácsot. Mindegy, hogy fő szakácsnak kellenék, vagy sima „mezei” szakácsnak, nekem bármelyik megfelelne.

Az irataim lefordítása után, mindent egy számítógépre tették. Egy

gombnyomással több száz hotel kapta meg az önéletrajzomat. Gondolom, hogyan nézegethették, mustrálhatták, vajon ha felvesznek, megfelelek e?

A lényeg, hogy az elkövetkezendő napokban, ettől a több száz hoteltől kaptam számtalan választ, és munka ajánlatot.

Végül, körülbelül, tíz állásra szűkítettem le nagy nehezen a listát. Hogy mi alapján? Hát nehéz volt, de szűrni kellett. Az elsődleges szempont, hogy most nem a kihívást kerestem  első sorban, tehát nem akartam egy négy, vagy öt csillagos hotelbe menni dolgozni, megfelel a kisebb is. Aztán, a távolság, hogy a legeldugottabb helyre se menjek, mivel oda el is kell jutni valahogyan, és sok átszállással nem olyan jó. A munkaidő, a munkanap is befolyásoló tényezők voltak.

Minden összesítve, úgy gondolom, jó választás volt, az ausztriai munkalehetőség. Nem bántam meg, hogy belevágtam. Mára már egy hónapja kint dolgozom. Már kaptam fizetést is, tudom, miért is dolgozom. Amennyit lehet, félre szeretnék tenni, hogy egy kocsit tudjak vásárolni belőle. Ha így halad, nem is kell sokat várnom rá, hiszen jó fizetést kaptam.

Aki munkája során, emberekkel foglalkozik, az tudja, hogy nem egy leányálom. Minden ember más, de ez így van rendjén. Ezzel még nem is lenne olyan nagy probléma. Természetesen, aki erre adja a fejét, annak toleránsnak, és türelmesnek kell lennie. Ez tényleg egy elhivatottságot igényel. Buszsofőr vagyok amióta csak az eszemet, tudom. Apám is ezzel foglalkozott mikor gyermek voltam, és talán tőle hoztam ennek a hivatásnak a szeretetét. Hálás is vagyok neki ezért, mert egy olyan világba vezetett bele, amit el sem lehet mesélni. Azért meg próbálom röviden átadni pár gondolatomat.

A nehézség szépségei.

Mint ahogy említettem, emberekkel foglalkozni nem könnyű feladat. Az utasokra nem szabad soha úgy tekinteni, mint valamiféle önjáró árúra. Mindegyik egytől egyig egy személyiség. Természetes, és törvényszerű, hogy mindenkinek a személye, mentalitása nem tetszhet nekünk, de akkor is ő az utas és nekem kötelességem elfogadni, és tolerálni őt. Van, hogy az embernek nincs jó napja, fáradt, vagy bánata van. Nem mindenki tudja a problémáit oda tenni, ahová tartoznak, és ezeknek a gondoknak a kezelése problémát okoz nekik. Ettől még nem törvényszerű, hogy rossz ember valaki. Egy ami nagyon fontos, hogy mindig azt kell a szemem előtt tartani, hogy ez tulajdonképpen nem is nekem szól. Persze nem ilyen egyszerű ez, mivel sok esetben célpontjává válok, ezeknek a nem nekem szánt kirohanásoknak. Olyan bokszzsák szerepet töltök be, de ez is ezzel jár. Viszont sok kedvességet is kapok az utasoktól, és ez mindig jobban megmarad bennem, mint a sérelem. Ez egy olyan önvédelmi reflex, ami a sok év után kialakul az emberben. Ez nélkül nem lehetne ennyi időn keresztül ezt a munkát végezni. Immunitás a sérelmekre. Félreértés elkerülése végett, ez nem sajnálkozás, hanem tény. Jogosan teszik fel a kérdést, hogy mi ebben a szép?

Sok olyan másoknak apró szépség van, ami minden esetben megerősít, abban hogy igen is ez egy hivatás. Amikor egy idős hölgy rámosolyog, mert megvárom türelmesen, hogy odaérjen a már késésben induló buszhoz és segítek a csomagjait is felcipelni. Vagy mikor egy kisiskolás, akit tudom, hogy még csak tanulja a tömegközlekedés fortélyait, és a szemeiken látom az izgatottságot, megnyugtatok, hogy szólók, ha odaértünk, ahol le szeretne szállni, és megnyugszik. Vagy a virágárus néni, aki minden szombaton megy a piacra, le tud ülni a szokott helyére, amit ti éve legalább fenntartok neki ilyenkor. Na ezek azok, amik széppé teszik ezt nekem. Persze ez mást lehet, hogy nem tesz boldoggá, de nekem igen is egy jó érzés. Jó mikor az iskolás gyerekek, a nevemen köszöntenek, és nem csak egy buszsofőr vagyok nekik. Egy kicsit mindenki barátja vagyok, mint a postás, vagy a boltos a sarki közértben. Hallom, és látom a mindennapi emberek mindennapi életét. Figyelem az embereket, és sokszor már a buszmegállóban a buszt várva látom rajta, hogy a kedve milyen, és előre próbálok úgy szólni hozzá. Tudom már sok embernél, mikor esne neki egy jó szó, vagy mikor van olyan, hogy jobb, ha rá sem nézek. Kialakulnak egy ismeretlen ismerős jellegű kapcsolatok. És mindez csak egy kis figyelmesség és tolerancia kérdése. Megéri, mert így lehet jól alakítani azt a közeget, ahol az életem legnagyobb részét töltöm. Apám gyermekkoromban sokkmindenre megtanított, többek között ezekre a dolgokra is. Korán meg tanultam vezetni tőle. Mindig a higgadtságra, és a fegyelmezettségre intett. Vallotta, hogy ennek a szakmának ez az alapja. Csak így lehet felelősséggel végezni a munkánkat. Apám viccesen egy-egy durvább manőveremnél mindig azt mondta, hogy embereket szállítunk nem krumplit. Ez az alapja, ez a személyszállítás. Bízom abban, hogy bár az én gyermekem nem ezen a pályán halad tovább, de ezeket az apámtól kapott alap értékeket, tovább tudtam adni neki. Bízom abban is, hogy ezek szerint fogja végezni a hivatását, még ha valami más úton is próbál meg érvényesülni. De ami a legfontosabb, hogy legalább akkora örömöt leljen a munkájában, mint én az enyémben.

Sokat gondolkodtunk rajta, hogy mi tévők legyünk. A férjem, Jani testvére, és a párja kint él Bécsben, meghívták a lányunkat, nyárra magukhoz, egy hónapra. Lányunk, 15 éves, tehát már nem kislány, így én azon az állásponton vagyok, hogy engedjük el, hiszen, jó helyre megy, és nagy kaland lehetne az ő számára is. Te jártál már Bécsben?

A meglepetés

Miután megbeszéltük Janival, hogy elengedjük a lányunkat, hogy a nyár egy részt ott töltse Bécsben, már csak az volt hátra, hogy megmondjuk ezt neki is. Nagyon vártam, hogy vajon mit fog szólni hozzá? Reménykedve vártam, hogy majd tiltakozni fog, de majd kiugrott a bőréből, úgy örült neki.

Gondolhattuk volna, hogy ez mekkora kaland lesz az ő számára.  Mindent megbeszéltünk Tündivel, már csak az volt a nagy kérdés, hogy hogyan fog odajutni. Azért akárhogyan is vesszük, kocsival messze van, és nem engedhetjük meg magunknak. De ez is megoldásra kerül, hiszen már nem olyan kicsi Gabi ahhoz, hogy ne utazna egyedül ki. Átszállnia nem kell, csak egy vonattal fog utazni. Elmagyaráztuk, hogy ne lepődjön meg a kalauzon, ha véletlen nem magyarul fog beszélni, vagy németül szólal meg.

Az indulás napjáig, minden nap megkérdezte, hogy még hány nap van vissza, hányat kell aludnia?

Az indulás napja

Kivittük Jucit az állomásra, feltettük a vonatra, nagyon izgatott volt. Pénzt adtunk neki, telefon nála volt, ha valami baj lenne, tud telefonálni. Persze ő nyugtatott minket, hogy semmi gond nem lesz, ne aggódjunk. Igaza volt, pár óra múlva, már a bécsi Westbanhofon volt, és küldte is az üzenetet, hogy szerencsésen megérkezett.

Rengeteg a program

Emlékszem, volt, hogy mi küldtünk neki üzenetet, hogy jól van-e, vagy mi újság, mert nem hallottunk róla már két napja. Ilyenkor jött a szokásos üzenet vissza, hogy minden rendben, és éppen itt, vagy ott vannak, és majd később jelentkezik. Persze soha nem így volt.

Rengeteg helyre elvitték, olyanokra is, amire én itthon biztosan nem tudtam volna rábeszélni, vagy csak pofavágás közepette. Jártak múzeumban, megnéztek valami szuper extrém kiállítást, még valami divatbemutatón is jártak, de még sorolhatnám, hogy hány felé, merre jártak.

Az idő gyorsan szaladt, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar el fog repülni az egy hónap. Rengeteg élménnyel teli tért haza Bécsből Juci.

Aranyos volt, mert hozott ajándékba nekünk, egy hűtő mágnest, hogy mégse üres kézzel jöjjön haza.

Időközben, kiderült, hogy megismerkedett, egy fiúval is, aki a kinti szomszéd volt. Elmehettek biliárdozni, ide, oda kicsit csavarogni. A nyelvtudása persze azért kevés volt ahhoz, hogy mindent megértsen, de kézzel, lábbal azért, csak elmagyaráztak mindent egymásnak.

Legalább, most már tudom, hogy miért maradtak el, a mindennapi beszámolók, az élményekről. Lehet, hogy élete első szereli kalandját élte meg kint, az én kislányom. Persze, egyre jobban rá kell, hogy jöjjek, hogy ő már nem az én pici lányom, hanem lassan felnő, és ezt el kell fogadni nekünk is.

Hazajőve Juci eldöntötte, hogy ha teheti, beiratkozik, egy német nyelvtanfolyamra, hogy jövőre jobban menjen a nyelv, és jobban tudjon beszélni. Azért ez is biztosan sokat elárul, ha ő képes már tenni valamit ez érdekében. Ez előtt ki se lehetett robbantani otthonról, nemhogy egy plusz dolgot bevállaljon.

Mikor megismerkedtünk Sanyival, a középiskolai évek alatt, a szüleim mindig mondták, ne éljem bele magamat nagyon, mert majd 200 kilométer fog minket elválasztani, és nehéz lesz a választás. Persze édesapám semmiképpen nem akarta, hogy elköltözzek olyan mesze, egyetlen lányaként. Én pedig mindig mondtam neki, „ráérünk ezzel akkor foglalkozni, ha aktuális lesz.”

Hát a főiskola végének közeledtével, a vizsga hajrában azért én is kezdtem érezni, hogy egyre inkább sürget az idő bennünket, és választás elé fog kényszeríteni.

A kétségbeesés határán

Már több alkalommal is kezdtem felhozakodni a témával, de mindig olyan volt, mintha süket fülekre találnék, mert soha nem jutottunk egyről a kettőre.

Már kezdtem teljesen kétségbeesni, mikor Sanyi megnyugtatott, hogy ne aggódjak már annyit, mert az édesapja ismer valakit, akin keresztül kapott egy jó lehetőséget, a mellettünk lévő városban- mellesleg negyed óra kocsival- és így ő fog költözni. A kérdés csak az, hogy hová?

Az összeköltözés

Mindegyikőnk sikeres vizsgát tett, már csak apróbb formalitások, és a hazaköltözés volt hátra. Sokat beszélgettünk, és miután három éve voltunk együtt, úgy döntöttünk, hogy közösen odaállunk a szüleim elé, és megmondjuk nekik, úgy határoztunk, hogy összeköltözünk. A bátyáim örültek neki, végre lesz még egy férfi a csapatban, hiszen szerették Sanyit, mindig mondták „egy hullámhosszon vannak”. Annyira nem értettem mit is jelent ez az ő nyelvükön, de rájuk hagytam.

Sok holmit nem akart otthonról hozni, így befért minden az autóba, igaz jól megtömtük szegényt. Persze nem is kellett a fél házat elhoznia, ha kell valami, akkor bármikor elmehet érte.

Az első közös lakás

Pici lakást béreltünk, a parktól nem messze. Jó volt, mikor jó idő volt, mindig lementünk sétálni, vagy csak egy pokróccal, és egy könyvel, a fűben heverészni, mint megannyi másik pár.

Egy szobás volt a lakás, helyes kis konyhával, egy egészen pici erkéllyel, számomra tökéletes volt. Amúgy sem gondoltam, hogy nagy lakásra lenne szükségünk, hiszen ketten vagyunk, bővel elég lesz ez is.

Időközben nekem is lett munkám, és mind ketten dolgoztunk, éltük a mindennapokat.

A család tervezgetése

Miután már öt éve együtt voltunk, azért időként szóba került ez a téma is, de én úgy gondoltam, hogy ráérünk még ezzel, hiszen nem sürget minket semmi. A sors persze másként gondolta.

Egyik hétvégén, pont Sanyi szüleinél voltunk látogatóban, mikor a finom ebéd után, valahogy felfordult a gyomrom. Nem igazán értettem, hogy mitől, de gondoltam, csak a fáradtság, és az elmúlt időszak hajtása, a munka, csak egy kis pihenés kell.

Hazaérve, ágyba zuhantam, és fel se akartam kelni másnap reggel, mikor csörgött az ébresztő óra. Borzasztó volt hallani a „kiabálását” mintha azt zengte volna, Kelj fel, kelj fel!

Összeszedtem magam, és próbáltam életet lehelni magamba, közben páromat is keltegetve, hogy hétfő van, menni kell.

Semmi nem volt jó

Elég morcos hangulatban telt a reggel, persze, én a fáradtságnak tudtam be. Mindent leejtettem, a táskámat a lépcsőn kiborítottam, és még sorolhatnám. A munkahelyemre érve, már kezdtem összeszedni magam, mikor közölték, hogy ki kell mennünk valamiért a gyárba, valamit ellenőrizni, na ezt a hátam közepére sem kívántam.

A nap fele eltelt már, mire visszaértünk, túléltem a dolgot. Gondoltam, ránk fér egy kávé a kollégámmal Ramival, így az étkező felé vettük az irányt. Egészen idáig, minden rendben ment, míg le nem főtt a kávé. Számomra olyan „büdös” volt, émelyítő, hogy nem is bírtam bent maradni, az étkezőben, nem hogy kávézni.

Pihennem kell

Sikerült kicsit hamarabb hazamennem, bebújtam az ágyba, és aludtam. Miután ez sem segített túl sokat, és ramaty állapotban éreztem magam, még akkor is, mikor Sanyi hazaért, így úgy döntöttem, holnap nem megyek be dolgozni, beteget jelentek.

Addig addig nyüstölt, míg végül egyszerűbb volt megadni magam, beleegyeztem, hogy elmegyek orvoshoz.

Szokásos várakozás, ezért is nem akartam elmenni. Persze, a doktornő alapos akart lenni, így még laborba is elküldött. Na ezért már még inkább pipa voltam, minek ez a cécó, és kedvem sem volt hozzá, de ha már kellett, elmentem.

Másnap az eredményre vártam. Ismét várakozás, itt is mindig annyian vannak. Vagy fél órás sorban állás után, alig vártam, hogy végezzek, és leüljek, nem is figyeltem fel rá, mikor a papírjaimat megkapva, a nővérke gratulált, csak felkaptam a papírokat, és már ott sem voltam.

Persze ezekkel ismét vissza az orvoshoz, mert látni szeretné. Nem úszom meg!

A tények

Alig vártam, hogy az én nevemet mondják, és végre vége legyen ennek a mindenhol való várakozásnak, rohangálásnak egyik helyről a másikra.

Mikor a doktornő is gratulált, és látván, hogy furcsán nézek, enyhe nyugodtsággal közölte elem: „Babát várok.” Azt hittem rosszul hallok, ezért visszakérdeztem, hogy „tessék?” A válaszán már nem volt mit félreértenem, nem is tudtam, mint tegyek, olyan váratlanul ért a dolog, hogy azt sem tudtam örüljek-e, vagy sem?.

Aztán a gondolat, hogy fogom közölni ezt Sanyinak, otthon a szüleimnek, és az ő szülei, vajon mit szólnak majd?

Kétségek között indultam hazafelé, és közben járt az agyam, mit tegyek. Tudtam fel kell hívnom a párom, de telefonon még sem mondhatom el neki a dolgot.

Ideges voltam, mikor hazaért Sanyi a munkából, csak ültem a kanapén, és bámultam magam elé, tördeltem a kezemet, hogy mit mondjak. Ő meg pánikolt, hogy baj van, vagy jól vagyok? „Mondj már valamit” mondta!

Mivel nem voltam rutinos ezekben a dolgokban, így egyszerűen közöltem a tényt, hogy terhes vagyok! Elsápadt, leült, aztán csak hallgatott. Nem tudtam ez most jót, vagy rosszat jelent, mondtam neki mondj valamit?

Ő a saját temperamentumával közölte, hogy nagyobb lakás fog kelleni! Néztem rá furcsán, hogy most mi van? Egyértelmű volt, hogy megtartjuk a babát!

A költözés

A szüleink repestek a boldogságtól. Alig várták, hogy babázhassanak.

Az ő segítségükkel sikerült vásárolnunk egy kicsi házat, amit majd idővel, ha szükséges bővíthetünk.

A baba érkezésére minden készen volt, éppen be is költöztünk.

Fiunk Máté életre való kiskölyök, majd 4 kilóval született, izgága kis pufók volt.

Mára eltelt öt év, igazi rosszcsont. Mindent ki akar próbálni, szétszedni, megszerelni. Semmi félelemérzete nincsen, jön megy, mint egy buldózer.

A bátyáim szereztek neki valahonnan egy kis gyerek motort, jó mérges is voltam érte, minek hoznak ilyet, éppen eleget esik meg kel így is!

Persze addig nyüstölt minket, hogy ki szeretné próbálni, mondtam neki, akkor közölheti a nagybácsikkal, hogy vásároljanak neki egy biztonságos gyerek bukósisakot is a motor mellé. Nem okozott nehézséget ez sem, két nap múlva, vígan tértek haza, a vásárlásból, egy vadi új sisakkal.

Persze, a mérgem hamarosan elszállt, hiszen tudom, hogy mennyire szeretik őt, és egyetlen gyerekként a családban, mindent meg szeretnének neki adni.