Aki munkája során, emberekkel foglalkozik, az tudja, hogy nem egy leányálom. Minden ember más, de ez így van rendjén. Ezzel még nem is lenne olyan nagy probléma. Természetesen, aki erre adja a fejét, annak toleránsnak, és türelmesnek kell lennie. Ez tényleg egy elhivatottságot igényel. Buszsofőr vagyok amióta csak az eszemet, tudom. Apám is ezzel foglalkozott mikor gyermek voltam, és talán tőle hoztam ennek a hivatásnak a szeretetét. Hálás is vagyok neki ezért, mert egy olyan világba vezetett bele, amit el sem lehet mesélni. Azért meg próbálom röviden átadni pár gondolatomat.
A nehézség szépségei.
Mint ahogy említettem, emberekkel foglalkozni nem könnyű feladat. Az utasokra nem szabad soha úgy tekinteni, mint valamiféle önjáró árúra. Mindegyik egytől egyig egy személyiség. Természetes, és törvényszerű, hogy mindenkinek a személye, mentalitása nem tetszhet nekünk, de akkor is ő az utas és nekem kötelességem elfogadni, és tolerálni őt. Van, hogy az embernek nincs jó napja, fáradt, vagy bánata van. Nem mindenki tudja a problémáit oda tenni, ahová tartoznak, és ezeknek a gondoknak a kezelése problémát okoz nekik. Ettől még nem törvényszerű, hogy rossz ember valaki. Egy ami nagyon fontos, hogy mindig azt kell a szemem előtt tartani, hogy ez tulajdonképpen nem is nekem szól. Persze nem ilyen egyszerű ez, mivel sok esetben célpontjává válok, ezeknek a nem nekem szánt kirohanásoknak. Olyan bokszzsák szerepet töltök be, de ez is ezzel jár. Viszont sok kedvességet is kapok az utasoktól, és ez mindig jobban megmarad bennem, mint a sérelem. Ez egy olyan önvédelmi reflex, ami a sok év után kialakul az emberben. Ez nélkül nem lehetne ennyi időn keresztül ezt a munkát végezni. Immunitás a sérelmekre. Félreértés elkerülése végett, ez nem sajnálkozás, hanem tény. Jogosan teszik fel a kérdést, hogy mi ebben a szép?
Sok olyan másoknak apró szépség van, ami minden esetben megerősít, abban hogy igen is ez egy hivatás. Amikor egy idős hölgy rámosolyog, mert megvárom türelmesen, hogy odaérjen a már késésben induló buszhoz és segítek a csomagjait is felcipelni. Vagy mikor egy kisiskolás, akit tudom, hogy még csak tanulja a tömegközlekedés fortélyait, és a szemeiken látom az izgatottságot, megnyugtatok, hogy szólók, ha odaértünk, ahol le szeretne szállni, és megnyugszik. Vagy a virágárus néni, aki minden szombaton megy a piacra, le tud ülni a szokott helyére, amit ti éve legalább fenntartok neki ilyenkor. Na ezek azok, amik széppé teszik ezt nekem. Persze ez mást lehet, hogy nem tesz boldoggá, de nekem igen is egy jó érzés. Jó mikor az iskolás gyerekek, a nevemen köszöntenek, és nem csak egy buszsofőr vagyok nekik. Egy kicsit mindenki barátja vagyok, mint a postás, vagy a boltos a sarki közértben. Hallom, és látom a mindennapi emberek mindennapi életét. Figyelem az embereket, és sokszor már a buszmegállóban a buszt várva látom rajta, hogy a kedve milyen, és előre próbálok úgy szólni hozzá. Tudom már sok embernél, mikor esne neki egy jó szó, vagy mikor van olyan, hogy jobb, ha rá sem nézek. Kialakulnak egy ismeretlen ismerős jellegű kapcsolatok. És mindez csak egy kis figyelmesség és tolerancia kérdése. Megéri, mert így lehet jól alakítani azt a közeget, ahol az életem legnagyobb részét töltöm. Apám gyermekkoromban sokkmindenre megtanított, többek között ezekre a dolgokra is. Korán meg tanultam vezetni tőle. Mindig a higgadtságra, és a fegyelmezettségre intett. Vallotta, hogy ennek a szakmának ez az alapja. Csak így lehet felelősséggel végezni a munkánkat. Apám viccesen egy-egy durvább manőveremnél mindig azt mondta, hogy embereket szállítunk nem krumplit. Ez az alapja, ez a személyszállítás. Bízom abban, hogy bár az én gyermekem nem ezen a pályán halad tovább, de ezeket az apámtól kapott alap értékeket, tovább tudtam adni neki. Bízom abban is, hogy ezek szerint fogja végezni a hivatását, még ha valami más úton is próbál meg érvényesülni. De ami a legfontosabb, hogy legalább akkora örömöt leljen a munkájában, mint én az enyémben.